Döbbenetes ifjúsági szubkultúra nyomára bukkantak munkatársaink. A nyilvánosság számára eleddig ismeretlen világba kalauzoló összeállításunkban halálváró tinédzserek szólalnak meg. Mindannyian vállalták a megnyilatkozást, a fényképezést. Bízunk benne, hogy mindebből nem származnak családi, iskolai, munkahelyi konfliktusaik, ahol talán nem figyeltek rájuk eléggé. Mindamellett reméljük, hogy e jelenség csupán egy gyorsan múló divathóbort lenyomata, s "viselőik" újra az Élet és értékei mellett voksolnak.
Hírük nem csupán eljutott hozzánk, de első képviselőik nálunk is megjelentek. Külsejükben alig különböznek, s ők is a depressziós zene oltárán áldoznak. Érzelem és gondolatviláguk, filozófiájuk a The Cure, a Sisters of Mercy, a Siouxsie and the Banshees, a The Jesus and the Mary Chain, a The Mission, a Christian Death, a Chrome zenéjéből és szövegeiből táplálkozik, hazai kedvencük az F. O. System. Mindennapi kötelező bibliájuk a Mágia és Okkultizmus, valamint az Élet az élet után - Gondolatok a halál utáni életről – című könyvek. Vonzódnak a misztikus, mágikus dolgokhoz, gyertyafényes, felolvasásos szeánszokat tartanak, az ördög hercegének megidézésével próbálkoznak.
Az általuk titokzatosnak, romantikusnak, középkori hangulatúnak vélt démoni budai romépületben - ahogyan ők jellemzik, "a fantasztikus házban, ahol csupa megválaszolatlan kérdéssel találjuk szembe magunkat" - jönnek össze, de találkoznak egy szép környezetű kórházkert rejtett szegletében, s fellelhetők az FMH Ötvenes Klubjában és a józsefvárosi Cure-klubban is. Gyakran megfordulnak kriptákban, elhagyott temetőkben.
Ők a gruftik és a gótikok (a német gruft szó jelentése: sírbolt). Megjelenésüknél csak filozófiájuk sokkolóbb. A gruftik jó része halálváró.
Átlagéletkoruk tizenhét év.
- Úristen! - hallom, miután megbámultak az utcán. Nem - válaszolom -, csak földi halandó. Nem érünk rá a reagálásokkal törődni, a saját világunk teremtésével vagyunk elfoglalva. Egy házra vágyunk, ami csak a miénk. Omladozó, repedezett kastélyra pókhálókkal, szakadt bútorokkal, gyertyákkal, ahol Cure-t hallgathatnánk. Hihetetlen ez a zene. A koncertjükön úgy éreztem magam, mintha keresztre lennék feszítve. A Pornography akár egy halálsikoly, a siralmasságot tükrözi. Annak a világnak a siralmasságát, melyben nem érzem jól magam. Otthon, a szobámban igyekszem megteremteni azt a világot, melyben jó. Két véglet él bennem. Imádom az apácákat, de a sátán ereje sokkal erősebb bennem. Nem jellemző rám a szeretet. Úgy hiszem, én vagyok a démon. Mi kimondjuk, hogy nem a szeretet világában élünk, ők csak álcának használják a szeretetet. Könnyebb bűnbe keveredni, mint megmutatni a jót. Mindenkiben ott a gonosz. Amikor érzem a jelenlétét, semmi nem érdekel, törni, zúzni szeretnék. Nekem megadatott, hogy tombolhassak.
Szóval, nem érzem jól magam a világban. Ezért várom a halált. Nem félek tőle, valamit mégis csinálnom kell, mert mulandók vagyunk. Az elvem: mindent kipróbálni. Furcsa, de kívülállónak most beszélek először ezekről a dolgokról. Nem tervezem a jövőmet, világvége hangulatban élek. Semmit nem várok az élettől, hiszen egyik napról a másikra élek csupán. Nem akarok kinőni a fiatalságból, vállalom a külsőségeimet, az életfilozófiámat. Nem szeretnék beállni a sorba, dolgozni, családot alapítani. Sokszor elgondolkodom, milyen jó poén lenne egy gyerek, de hát nincs jogom egy másik, későbbi ember életét tönkretenni, hiszen nem tudnék, és nem is akarok normális polgári életet élni. Ha meghalok, a lelkem itt marad. Itt lakom majd egy másik, érdekesebb dimenzióban. Annyi fűz ide, hogy emberként kell megélnem ezt a világot.
Várom a szenvedést. Nekem nem kell a szép halál. Kínokkal teli megváltást várok. Gyakran beszélgetünk erről. Tudom, önpusztító életet élek. Nem azt mondom, hogy felvágom az ereimet, de mindig úgy érzem, rövid életű leszek. Mintha minden kis betegséggel a halálom jönne. Érzem a hideg kezet, ami elhúz. Jó érzés. Amint szükségét érzem, kimegyek egy temetőbe és leülök egy kriptában: Imádok félni, iszonyú erős érzés a félelem, s csak a halál után jöhet, hogy nem fogok félni. Szeretnénk egyszer megidézni az ördög hercegét. A sátánista lányokkal tervezzük. Velük jól érzem magam. Jobban, mintha szerelembe esnék valakivel. Nem ismerem a szerelem érzését, nem is hiszek benne, gyűlölöm, ha megfogják a kezemet, a szerelem érdektelen és értéktelen számomra. A barátságban sem hiszek, nem tudom figyelembe venni mások érzéseit. Társaság van, nem barátság. A sátán a gonoszságot testesíti meg. Néha rám tör, hogy fájdalmat okozzak másnak. Egyik társam az ördög lányának hiszi magát. Iszonyú gonosz tud lenni, azt mondja, benne is ott a démon. Olyankor véresre karmolja magát, máskor, felhúzza a blúzát és azt mondja: karmoljatok!
Iszonyú hosszú a grufti-sor. Beáll az ember a sor végére, s minél előbbre jut, annál nehezebben lép ki ebből a sorból. Mi sem tudjuk, mit kapunk ezért a sorban állásért, de ragaszkodunk a megszerzett poszthoz. Különösen mi, a sorban elül állók. Nem adhatom fel a grufti-létet. Kinézek valahogy, teremtettem magamnak egy világot, ami rátelepszik a gondolkodásomra. Korábban iszonyúan féltem a haláltól, de most hozzáedződtem a gondolatához, teljesen megszoktam a halál közelségét. Mindez egyfajta félelem legyőzését jelenti. Meg ahogy kinézünk. Igazából nem is akartunk elkülönülni, csak megpróbálkozni valami mással. Aki ezt megpróbálja, és előrejut a grufti-sorban, az el is merül benne. Én már elmerültem. Van úgy, hogy lekapcsolom este a villanyt, gyertyát gyújtok, Cure-zene szól és megborzongok. Mintha valaki ott lenne a szobában és lebegne. Furcsa érzés. De hát én is lebegek ezzel a földi életemmel.
- Punkként kezdtem, dark is voltam egy darabig. Tavaly áprilisban kezdődött
Pesten az a divat, megnövesztettük a hajunkat, csináltunk egy Cure-klubot, elkezdtünk feketében, kifestve járni. Gruftikkal először az NDK-ban találkoztam, ahol egy szilvesztert is eltöltöttem velük. Hamarosan visszamentem Berlinbe, mert híre jött, hogy a skinek irtják a gruftikat. Levágták, leégették a gruftik haját. Kriptában aludtunk, kellett a pénz sörre. Szeretjük a sört, de mindent gyűlölünk, ami diszkós, gördeszkás. Szeretek temetőkbe járni. Nyugalmas hely, senki sem kiabál ránk, nem zavar bennünket. Igaz, hasonlítunk a gruftikhoz, még sincs igazi elnevezésünk, amolyan "magyarosított" dolog a miénk. Egyikünk sem tudja öltönyben, családban, normálisan elképzelni az életét. Jól berúgunk, a klubban felvágjuk az ereinket, s olyankor szarunk a világra. Semmi jó nincs a világban, milyen jövőnk lehet itt hatezer forintos fizetéssel? A cure-osokat sem szeretjük, a többség primitív Robert Smith utánzat. Halálvágy nélkül. Mert bennünk erős a halál utáni vágy. Ha a társaim közül valaki meghalna, öt perc múlva követném. Miért legyen neki jobb.
- Én gótik vagyok. Ezt nem lehet divatból csinálni. Benne van a vérünkben a halálvágy, s nem poénból vagdossuk a kezünket. Én például, harmincéves koromig akarok élni, s ha katona leszek, ott vár rám az első komolyabb kísérlet. Nem akarok megöregedni, nem akarom, hogy roskatag legyek, ráncos bőrű, hogy támogassanak. Persze tehet, hogy nem lesz szükség arra a kísérletre, mert ezzel az életmóddal, amit folytatok, úgysem érem meg a harmincadik születésnapomat. Egyszer megálmodtam, hogy meghalok. Láttam magam kiterítve. Nem érdekel, mi lesz holnap, sokkal fontosabb számomra, hogy mi van ma. Mert lehet, hogy holnap meghalok. Fantasztikusan gyűlölöm az embereket, Azért is, mert a külsőm alapján ítélnek meg. Ezt a mostani létemet csak átmenetinek tekintem, s ha meghalok, egy másik világban folytatom majd. Ez a másik világ a haldoklásommal kezdődik. Hetente felvágom az ereimet. Ez a mi vérszerződésünk. Én is járok temetőkbe, kereszteket törtem le, gyertyákat vittem el elfelejtett sírokból koponyát ástam. Mondták is, hogy miért gyalázom meg a sírokat, a holtak majd megbüntetnek. Nem tudom, majd kiderül. Elszámoltam mindennel: készen állok a halálra.
- Filozófiánk a halálvágy kultúrpesszimizmusa. Nem vagyunk sátánisták; nem imádjuk a rossz szellemeket, nem vágjuk fel az ereinket, s nem alkoholizálunk. Nem várjuk a halált, de félünk tőle, ha nem is olyan nagyon, mert utána kezdődik egy másik élet. Hiszek a halál utáni életben, s a mostani földi
életben fel akarok rá készülni. Depressziós zenéket hallgatok, s ezeken, valamint a gondolataimon keresztül kicsit eljuthatok a túlvilágra. Erre valók a szeánszok is, hogy megismerjük a halál egy kis részét, s ez által rákészüljünk. A legutóbb például éjjel egykor fehérre mázoltuk magunkat, hajunkat az égig fésültük, beöltöztünk, nagy gyertyát gyújtottunk, s Sisters of Mercy-zenére bevonultunk a szobába. Amíg én a Bibliát olvastam, a társam extázisba esett. Később én is ebbe az extatikus állapotba kerültem. Egy ilyen szeánsz arra jó, hogy megbizonyosodjunk a túlvilági létről, hogy beleessünk egy olyan depresszióba, ami hasonló a halálhoz. Miért foglalkoztat a halál? Egyszer úgyis meg kell halni, ez bármikor megtörténhet, s ezzel foglalkozni kell. Mégsem vagyunk depressziósok, mert ez inkább felfogás, s nem depresszió. Semmi nincs, amit divatból viselnénk és mondanánk. Mi érezzük és átéljük a gruftifilozófiát. Még ha nem járunk feketében, a lelkünkben akkor is ott vannak a halál utáni életre készülés tennivalói. Mindez menekülés számomra a modern kor elől, ugyanakkor kitörni akarás a szürkeségből, s jelzés arról, hogy nem akarunk hétköznapi életet élni.
- Egyre inkább kétségbeesem. Érzem, hogy kiszabadult a kezem közül. Arról beszél, milyen lehet a halál utáni élet. Mesél a gruftikról, a gótikról. Nem értem, miért kell a halál gondolatával foglalkozniuk? Pszichológusokhoz; családszolgálathoz rohangáltam, eredménytelenül. Aranyos volt, goromba, durva lett. Láttam ilyen tornyos fejű gyerekeket. Őt azonban még nem úgy beöltözve, kifésülve. Lehet, hogy nem is élném túl a látványt. Azután itt van ez a Cureimádat. Beszereztem a videókat, gondoltam, itthon tartom velük. Nem sikerült. Hasonlítani akar Robert Smithhez. Láttam ezeket a kifestett majmokat, de ettől a zenéjük még lehet jó. Nagyon zavar, hogy grufti, hogy feketében jár; a szívem szakad meg, amikor látom kortársait szépen, színesen felöltözve vidáman, jókedvűen. Ő pedig elindult a saját gyerekes útján, ami, bízom benne, csak feltűnési viszketegség. Igyekezett meggyőzni arról, hogy ő nem depressziós hogy ő nem akar öngyilkos lenni. Rettenetesen elkeseredtem. Önámítás ez az egész grufti-dolog, lehet, hogy nincs, ami lekösse őket. Valamikor szerettem volna, hogy messzebbre jusson, mint mi, most pedig azért kell szurkolnom, hogy leérettségizzen. Szeretném hinni, hogy csupán divatból csinálják, unaloműzőként...
- Cure-osoknak indultunk, de láttuk a Bravóban a gruftikról szóló cikkeket, s jól néztek ki, tetszettek. Azért megmaradtunk cure-osoknak. Életünk legszebb napja volt, amikor itt koncerteztek. Egy ilyen együttes egy ilyen országban! Megnyugtat a Cure-zene, szövegeik gondolatvilágom meghatározói. Tiszta zenét játszanak, s dalaik olyan ködös, hajnali világot idéznek, amilyennek a túlvilágot képzelem. Kiszáradt fák, középkori hangulat. Mi ugyanis vonzódunk a misztikus középkori dolgokhoz. Akkoriban komolyan csinálták az emberek azt, amit ma is próbálunk. Ebben is különbözni akarunk a többiektől. Meg abban is, hogy én például a nyakamban lógó keresztre halálfejet tettem. Ezzel a szimbólummal a mennyországot tagadom, mert a halál után nem a mennyország jön. Mi is tervezünk szellemidézést, hogy megbizonyosodjunk arról, léteznek-e természetfölötti erők. De temetőkbe nem járunk. Dolgoztam már temetőkben, csontokat és koponyákat is találtam, de ezeket nem vittem haza. Kriptában sem aludtam még, ez hülyeség és kegyeletsértés. Egyébként hiszünk a lélekvándorlásban, de ezért nem siettetjük a saját halálúnkat. Addig élünk, ameddig lehet. Félek a haláltól, de megnyugtat az, hogy halálom után vár egy másik világ, egy másik élet. Ebben is különbözünk a new gruftiktól, akik csak divatbabák, s nem igazán értik, mit akarunk. Tőlük elhatároljuk magunkat, mert biztos vagyok benne, hogy a cikked után megszaporodnak majd a divat-gruftik. De mi semmilyen közösséget nem vállalunk velük. És azokkal sem, akik azt mondják rólunk, hogy "mi csak gruftiknak valljuk magunkat", s nem vagyunk igazi gruftik. Lehet, hogy a gruftik másik csoportjának ez nem tetszik, de mi lélekben is erős és igazi gruftik vagyunk.
- Szükségem van arra is, hogy részeg legyek. Ilyenkor ki akarok szaladni a világból, s igyekszem úgy berúgni, hogy még meghalni se legyen kedvem. Vörös rúzzsal szoktam befesteni magam, s hogy mennyire, ez attól függ, éppen milyen részeg vagyok. Elmegyek a haverokhoz, mit látok? Isznak. Miért ne innék én is? Nincs más dolgom a világon. Kirekesztjük magunkat ebből a földi létből, mindenki csak ugat mögöttünk, s ez gusztustalan. Ráadásul józanul félnék is, nem lennék steril, csak gátlásos. Tudod, azt hiszem, nem az élet értelmetlen. Nem én tehetek róla, hogy nem vagyok hajlandó beilleszkedni ebbe a nevetséges életbe. Talán jobb is lesz a halálon túIi életben. Huszonöt-harminc éves koromban valamikor el is érem ezt a világot. Mondják: ne igyál! De én nem akarok másként élni, csak úgy, ahogyan most élek. A halálom utáni életemben biztosan sokat gondolok majd arra, hogy egyszer már éltem, és az milyen volt, s ez milyen lesz. De most az foglalkoztat, hogy mi közöm ehhez a mai világhoz. És milyen dolgaim vannak itt. Azután megdöglök és nyomulok.
Divatjelenségnek, vagy mélyebb fájdalmak kifejeződésének véli, a tinédzserek e misztikus köntösbe öltöztetett halálvágyát? - kérdeztük dr. Popper Péter pszichológustól.
- A tinédzserek természetes törekvésének érzem azt, hogy felhívják a figyelmet: "mi különleges lények vagyunk!", másrészt a valahova tartozni akarást, a közösségkeresést. Ugyanakkor jelen van a lázadás és annak hangoztatása is, hogy ők extrém utakon járnak. Teszik mindezt látványos, figyelemfelhívó módon. E mögött azonban kétségeket érzek, bizonytalanságokat és bizonyítani akarásokat. Bizonyítani pedig mindig azt kell, ami nem igaz, vagy gyenge. Amiben az ember valóban biztos, azt nem kell csinnadrattával övezni. A bizonygatás lényege ebben az esetben a hátborzongatás. A halállal lehet igazán meghökkenteni, márpedig az emberek, általában félnek a haláltól, s erre itt egy társaság, melynek tagjai azt mondják: meg akarunk halni. Az egészben van valami infantilis, gyerekes, s az élőknek szóló hatásvadászat. Hiszen aki meg akar halni, az meghal, nincs szüksége arra, hogy az élők csodálattal tekintsenek rá. A halál az ember magánügye, s ezért is érzem disszonánsnak ezt az egyenruhás, kifestett rítust, ami mindezt körülveszi. Gyáva megoldásnak tartom.
A folytonos részegséget, az öngyilkossági kísérleteket. Az effajta menekülések az élet terhelései elől a gyengeség, a gyávaság jelei. Ezek a fiatalok nem veszik fel a kesztyűt, nem verekszik ki a maguk számára a megfelelő életminőséget. Lehet az is, hogy mindez egy hitét vesztett társaságnak a póthite, ami persze értelmetlen póthit. Mindamellett elfogadom, hogy ezek a fiatalok biztosan rosszul érzik magukat a világban, s megnyilatkozásaikból a kiábrándultságot, a csömört, a talajvesztést érzem ki, nem a halálvágyat. Vonzó lehet a dolog különlegessége, extravaganciája, de azt is gondolom, hogy mindeközben a fiatalok testileg és pszichésen is tönkreteszik magukat. Vonzó lehet, mert ahhoz, hogy valaki grufti legyen, nem kell semmilyen erőfeszítés, olcsón hozzájuthat: fekete ruha, festék, séta a kriptáig. E maszkok viseletével nekem az a bajom, hogy csupa öntetszelgés, buta szerepjátszás az egész. S mindez olyan társadalmi helyzetben, amely képlékeny, bizonytalan, ahol többek között burjánzik a misztika, az asztrológia, a szellemidézés. Ezeket nevezte Török Sándor íróbarátom "filléres csodáknak". Filléres a hitük, a belső tartásuk, filléresek a csodáik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése